Karc Kritikaíró Pályázat 2018

Az előző évben sikerrel zárult megmérettetés után a Müpa a 2017/2018-as évadban is útjára bocsájtotta a Karc kritikaíró pályázatot. A jelentkezők a Müpa aktuális évadának produkciói közül választhatták ki azokat, amelyekről legfeljebb 6000 karakter terjedelmű kritikát kellett írniuk. Egyedi hangvételű írásokat vártunk, amelyek – a szakmai szempontok érvényesülése mellett – olvasmányosak és közérthetőek.

A beérkező írásokat – anonim módon – szakmai zsűri bírálja el, amelynek elnöke Radnóti Sándor esztéta, tagjai Bóka Gábor, az Operavilág újságírója, Dömötör Endre, a Recorder popzenei magazin szerkesztője, Mörk Leonóra, az ELLE Magazin vezető szerkesztője, Weyer Balázs, a Hangvető Zene Terjesztő Társulás egyik igazgatója, valamint Zipernovszky Kornél, újságíró. A legjobb munkák 100-100, illetve 75 ezer forint értékű Müpa-utalványban részesülnek. A fődíjas publikálási lehetőséget is kap a Müpa Magazinban, honorárium ellenében, továbbá egy főre szóló, kétnapos utazást és koncertlátogatást egy európai városban, ahol ECHO-tagintézmény (a Müpa társintézménye) működik. 
 

A Karc kritikaíró pályázat idei díjazottjai 

I. helyezett: Fodor Ágnes
II. helyezett: Gerencsér Anna
III. helyezett: Horváth Dávid

a közönségszavazás díját Nagy Klára nyerte el


 

Kritikák

3 szavazat

Hogyan is találhatnánk szebb és elcsépeltebb szót a költészetnél? Benne van minden – az a megrázóan kevés –, amit az életről tudunk: a vers a mítoszok gyökere, a továbbörökítés legtökéletesebb formája. Az a vágyott tudatállapot, amelyben minden gondolatra és érzelemre megvan a megfelelő szavunk. Nehéz ezeket a tömött, sűrű jelentéseket nem giccsbe mártva artikulálni, és szinte lehetetlen megóvni magunkat az elbagatellizálástól. Ritka hát, amikor egy alkotó az egyszerű, tiszta hétköznapokon keresztül mutatja az utat az irodalom mélyárama felé, és még ritkább, amikor menni akarunk vele. Ám egy-egy csöndkabátot magunkra öltve könnyebb megtenni az első lépést – könnyebb, mint gondolnánk. 
 
A koncert kezdete előtt a szokásos zsongás uralta a Müpa nagytermét: az egymásba folyó beszélgetések, a sor közepére igyekvők sűrű bocsánatkérése és a majdnem elkésők szapora lihegése szinte tapintható masszává állt össze, mígnem az ismerős sötétség végre ráereszkedett a nézőtérre. A kissé feszes, ünnepi hangulat egy pillanat alatt alakult át a legtermészetesebb intimitássá, ahogy a zenekar tagjai elfoglalják a helyüket. Az addig idegen embereket hirtelen egy régi barátság szoros köteléke fűzte össze – Szabó Balázs Bandája játszani kezdett. 
 
Talán a nagyszerű interpretáció mellett ez a kivételes közösségi élmény az oka, hogy minden egyes dalhoz közünk volt, ha pedig csupán ennyit viszünk haza magunkkal a koncertről, máris elégedettnek kell lennünk. De több volt ez, mint megzenésített versek gondos dramaturgiai munkával megkomponált sorozata. Igen, több volt és kevesebb is egyszerre, hiszen a könnyed hangulat nem mindig támogatta az egyes művek drámaiságát, ugyanakkor gyakran egészen más értelmezést felkínálva lendületessé és lélegzővé tett olyan szövegeket, amelyek addig szinte hozzáférhetetlennek bizonyultak, vagy legalábbis tisztán rímeltek az egyoldalúságra.    A jól ismert, tankönyvi sorok el-elmaradtak, a zenekar által szép merítést kaphattunk a magyar költészet rejtettebb remekeiből, élővé váltak a gondolatok, és mi benne voltunk mindegyikben  – Grecsó Krisztián friss verseiben éppúgy, mint Pilinszky vagy Radnóti legmélyebb vallomásában. Ilyen az, amikor a költői nyelv legyőzi a bábeli zűrzavart és képes megteremteni azt a közös hangot, amellyel az emberek újra kapcsolódni tudnak egymáshoz. 
 
Ám Szabó Balázs Bandája nem csupán érzékeny költészeti palettát vonultatott fel, a már megszokott stílusbeli egyveleggel is bőségesen kínálta a közönséget: folk, jazz és popzenei elemek kerültek játékba egymással, és emögött ismét felsejlett az az underground életérzés is, amely néhány éve már a zenekar kevésbé markáns jellemvonásai közé tartozik. A hagyományos koncertektől eltérően nem is volt itt semmi lázadó harsányság, semmi jó értelemben vett hivalkodás; a kilenctagú együttes valóban „csöndkabátba” bújtatta önmagát és a közönséget. Ez a megkapó letisztultság  – az egyébként állandó tetőpontnak tekinthető –  Előhang egy „monodrámához” című Radnóti-versben csúcsosodott ki, de a közönség épp ilyen szeretettel fogadta a már-már klasszikus opusszá váló Bájolót is, amely voltaképpen a bevezető dal lehetne egy ’Ismerjük meg Szabó Balázs Bandáját’ kézikönyvben. És persze ott a Zaj – csak hogy néhányat említsünk legsikerültebbek közül – az Előhang... remek parafrázisa, amely még akusztikus verziójában is szét-szétfeszítette a Müpa falait. 
 
Ha ez csak egy átlagos, középszerű koncert lett volna a hangzást illetően, már akkor is úgy jönnénk ki a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremből, mintha ezalatt a két óra alatt egy egészen más világba cseppentünk volna, amely felfedezése után már-már sérti a szemünket a valóság élessége. A zenei élményt ugyanis egyedülálló fényjáték kísérte, egészen úgy tűnt, mintha a versek a saját csillagaikat táncoltatták volna a hatalmas kivetítőn: valahogy így nézhet ki belülről a költészet égboltja. Jó volt kicsit elcsendesedni alatta. 
 
Aligha tagadható persze az is, hogy a zenekar sokszor lavírozott a panelhasználat és az egyediség határán – meglepő milyen közel áll a két minőség egymáshoz –, de a billenések ellenére végig sikerült megtartani az egyensúlyt. A jól bevált módszerek mindig is túlságosan nagy kísértést jelentettek, nehéz eldobni, vagy átírni egy-egy emlékezetes koncert receptjét, éppen ezért olyan méltányolandó, hogy a zenekar ezúttal megőrizte a jótékony egyszeriség érzetét, a már-már transzcendens pillanatnyiságot.  Mindennek persze könnyen megtalálható a gyökere: a jelenlét. Vagy még pontosabban, a kiinduló gondolat: az együttlét. Szabó Balázs nyomán bolyongani a költészetben, azért mégsem mindennapi, különösen úgy, hogy az egész zenekar tűpontosan visszatükrözi a közönség háláját. Voltaképpen az örömzenélés iskolapéldáját láthattuk: már önmagában az a tisztelet is különleges, amellyel az együttes tagjai egymás felé fordulnak, az pedig, ahogyan a közönségnek (is) köszönetet mondanak mindezért, manír nélküli alázatról tanúskodik. Szabó Balázs konferálásai ugyan igyekezték oldani az elfogódottságot, a karácsony közelsége révén pedig a bejgli és a családi vacsora is humoros visszatérő motívummá vált, de az egyes átkötők zavartsága szintén azt bizonyította, hogy ez az intimitás nem csak a közönséget érinti mélyen. 
 
„Mondjuk, a költői munka, szerintem, az egyszerre rendkívül passzív, abszolút passzív és abszolút aktív… Mint a vadászat, amely hihetetlenül aktív figyelem, és várakozás, és semmittevés.” – Pilinszky kultikus sorai szinte öntudatlanul öltöttek testet a nagyteremben. Ez az este is épp olyan volt, mint egy nagy, közös vadászat: a vad már ismerős volt régről, a kérdés csupán annyi marad, hogy hogyan kapjuk el: hogyan ragadjuk meg a saját irodalmunkat, miként olvassuk bele magunkat. És ennek révén tisztulni kezdtek a fogalmak, egy kicsit jobban megértettük azt is, mi a költészet. A Csöndkabát például az. 


(Szabó Balázs Bandája: Csöndkabát - 2017. december 29.)

1 szavazat

Hosszú ideje foglalkoztat, hogy komolyzenei koncerteken mennyire érdemes figyelemre méltatni a látványt. A zenészek öltözete (jelmeze), mozgása, gesztusai vajon megkönnyítik az előadó interpretációjának értelmezését a közönség számára vagy elvonják a lényegről, a zenéről a figyelmet? Nem leszünk-e saját előítéleteink, tudatlanságunk áldozata, ha egy jóformán ismeretlen ember, az előadó testbeszédéből következtetéseket vonunk le? Nem gondolom, hogy ezekre a kérdésekre létezne egzakt válasz, komolyzenei versenyek zsűrijét figyelve láthatunk olyat, aki lehunyt, de olyat is aki nyitott szemmel követi az előadásokat. Engem ez a koncert közelebb vitt a saját igazságomhoz.

Mintha magától értetődő darab lenne Mozart f-dúr divertimentója, úgy szólaltatta meg a Tfirst Péter vezette Liszt Ferenc Kamarazenekar. Az embernek az volt az érzése, hogy ha a hangok rendben vannak, Mozartot nem is lehet rosszul játszani. Ez a szórakoztatásra szánt darab tökéletes felvezetésnek bizonyult, a zenekar viselkedése és játéka együttesen hamar közvetlen hangulatot teremtett. A gyakran összemosolygó, zenével egész koncert alatt együtt élő vonósokon látszott, hogy élvezik a teltházas fellépést, különösen szórakoztató volt a nagybőgős Horváth Bence Dániel mimikáját követni.

Mozart 13. zongoraversenyének hangsúlyos részét képzi az első tételbe belépő zongora első néhány, kifejezetten virtuóz üteme (ez egyébként szerintem Mozart legtöbb zongoraversenyére igaz), ez nagyban meghatározza az előadás hangulatát. Kocsis Krisztián fészkelődésével, látszólagos izgatottságával azonban már a szimfonikus bevezető alatt megelőlegezte azt a feszélyezettséget, idegességet ami a játékát kísérte a darab teljes hosszában. Végig érződött a mű technikai nehézsége, a teljesítmény amit láthattunk a művésztől, sajnos ez a könnyedség, fesztelenség kárára vált, melyeknek ezt a darabot valójában jellemezniük kellett volna. Nem tartom kizártnak, hogy Kocsisnak szüksége van ezekre a pótcselekvésekre ahhoz, hogy tökéletesen tudjon koncentrálni, felkészüljön a passzív részei alatt a következő futamokra és ha csukott szemmel hallgatom az előadását, teljesen más véleménnyel lennék most róla. Így azonban a kezemben szorongatott előadásismertető füzet is megizzadt a harmadik tétel végére.

A szünet után következő másik fiatal zongorista, Balogh Ádám kifelé sugárzott attitűdje, nyugodtsága hozzájárult ahhoz, hogy kizárólag a zenére koncentráljak. Annak ellenére, hogy Mozart d-moll zongoraversenyének számtalan feldolgozását ismerem, egyes részeket sikerült meglepő színben feltüntetnie: a Beethoven által írt cadenza egyes dallamai a művész sajátos interpretációjában új kontextusba kerültek. A vonósok szívszorító és vészjósló dallamait a zenekarnak úgy játszotta, hogy tökéletesen megidézte azt a hátborzongató, misztikus hangulatot, mellyel ez a zongoraverseny legalább úgy tud hatni mint Beethoven hetedik szimfóniájának allegrettója.

A zenekar és Balogh Ádám megteremtették azokat a kényelmes körülményeket, amelyek mellett a látottakat is szemlélhettem amellett, hogy nem terelődött el a zenéről a figyelmem. Kocsis Krisztián esetében nem volt ennyire ideális a helyzet: a látszólagos izgatottsága, pótcselekvései hatására játékának sajátosságai hibának érződhettek, a valódi hibák felnagyítódtak. Ilyen esetben úgy érzem kötelessége a hallgatónak mindent megtenni annak érdekében, hogy elfogultságoktól mentesen a lényegre, a zenére koncentráljon.


(Liszt Ferenc Kamarazenekar - 2018. február 11.)

85 szavazat - Közönségdíjas

Amikor megláttam a március végi jeges szél tépázta brazil zászlót a Müpa főbejáratánál, éreztem, hogy jó helyen vagyok. Ami nem sikerült a mohácsi busóknak vagy a Sándor-JózsefBenedek triónak, gondoltam, azt hozza ma este el nekünk Dona Onete és zenekara, egyenesen az Amazonas vidékéről, Brazíliából. Utólag be kell valljam, tévedtem - a koncerten nem csak kitavaszodott, hanem beleszagoltunk az Amazonas kikötőinek nyári levegőjébe is. 
 
Dona Onete, ha névről nem is, arcról valószínűleg sokaknak ismerős lehet. Életörömet sugárzó virágos tapétás portréja valósággal elárasztotta a zord budapesti utcákat és villamosmegállókat a március 27-i koncertet megelőzően. Hogy hogy jutott el a 78 éves énekesnő a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem színpadára már önmagában egy mesékbe illő történet. Dona Onete egy történelem és folklór szakos tanári karrier után békés nyugdíjas évet váltotta fel egy világhírt hozó énekesi pályára, mikor egy sao paolo-i koncerten énekével és karizmájával magával ragadta a helyi producereket. 
 
Azóta 2014-ben kijött első albuma, a Feitiço Caboclo, melyet 2017-ben a Banzeiro követett. Mindkét albumra jellemző a stílusok és különböző népi hatások keveredése, melyek közül is kiemelkedik a carimbó, az észak-brazíliai Pará régió, Onete szülőföldjének hagyományos tánca. A carimbó királynőjeként emlegetett Dona Onete amazonasi dallamokat, afrikai ritmusokat, francia és karibi hatásokat is kombinál és sző bele dalaiba, melynek szövegei mind a szerelmes kacsintásokat, mind a fontos társadalmi ügyek melletti kiállást is jól bírják.  
 
A teltházas nézőteret szemlélve hamar megállapítom, hogy a lázas tavaszvárással nem vagyok egyedül. A koncert az öt fős kísérő zenekar hosszas színpadi fészkelődésével veszi kezdetét, van időnk hát megszemlélni Dona Onete kíséretét is, ami az első meglepetést okozza a koncerten. Az énekesnő bár a parái hagyományok őrzőjeként vált híressé, a színpadi felállás egyértelművé teszi, hogy nagyon is modern, minden korosztálynak szóló zenével van dolgunk. A duplázott ritmus szekciót elektromos gitárok erősítik, illetve egy szaxofon és egy zongora is helyet kap a zenekar félkörében. 
 
A készülődés, avagy a hatásszünet persze nem másnak szól, mint Dona Onete komótos bevonulásának, amit a Coração de Brechó című újrakezdésről szóló szám alapoz meg. A művésznő egy segítővel foglalja el a helyét a színpad közepére állított fotelban és bár végig ülve énekel, még a hátsó sorokból is látszik, hogy a lelke a dallamokkal együtt táncol a színpadon. Mi is táncolnánk vele szívesen már rögtön az első számtól kezdve, a széksorok fölött sűrűn ringatózik a közönség sziluettje. A tapsoláshoz sem kell sokat noszogatnia a dobosoknak a közönséget. A taps szólamba azonban amilyen könnyű beszállni, annyira nehéz tartani vele a lépést - Dona Onete zenéjében egyszerre lüktet megannyi ritmus és érzelem.  
 
Talán épp a kint tomboló tél miatt, de az amazonasi hangulat hamar belakja a hangversenyterem hatalmas tereit. Pedig valószínűleg nem ez Dona Onete természetes közege, a zene segítségével azonban könnyű felidézni a szabadtéri fesztiválok hangulatát. A testmozgást pedig elvégzi helyettünk is a zenekar szaxofonos-zongoristája, aki a gyakori szólói előtt, közben és után is körbeugrálja színpadot. A felfokozott hangulat a koncert egészére jellemző. Bár a diszkográfia tartalmaz lassabb, balladaszerű dalokat is, ez a koncert – szünet nélkül - inkább az intenzív nyáridézésről szól. Nem kell tudni sokat portugálul ahhoz, hogy egyértelmű legyen - a dalok szövegében csókok röpködnek, viharok vonulnak be és el, pikáns fűszerek tüzelik fel a hangulatot és új szerelmek születnek. Az erkélyen páran nem is bírják az ülőhelyek okozta korlátokat és a koncert második felében állva csatlakoznak be a táncba. 
 
A koncert tetőpontját viszont egyértelműen Dona Onete tánca jelenti. Az énekesnő, aki egyébként a mindennapi életben kerekesszéket használ, a Banzeiro című zárószám alatt feláll és megmutatja, hogy a nagy érzelmek átadásához sem kell túlzásokba esni. Pár finom mozdulat és mosoly, Dona Onetéből hihetetlen életerő és derű sugárzik. A koncert végén arra gondolok, hogy ez a zene bizony sok mindenre gyógyírt jelent. Receptre írnám fel nem csak a tél végére vagy levertségre, de újrakezdésekhez és az egyszerű, hétköznapi élet-élvezésekre is. Ugyan a parái iskolai katedrát már maga mögött hagyta, most rajtunk a sor, hogy tanuljunk Dona Onetétől a nagy óceántól innen. 


(Dona Onete - 2018. március 27.)

38 szavazat

Hiába magoltatják be kis fejünkkel patinás iskoláinkban már olyan korán Haydn nevét, mégis valahogy elmerülni látszik a Bach és Mozart közötti zenetörténeti süllyesztőben. Letisztázó és véglegesítő kor akart ez lenni, mégis milyen átmenetinek tűnik így utólag.

No, nincs-e némi szerepe a zenészeknek is ebben az elhanyagoltságban? A közkedvelt komponistákhoz általában megtaláljuk azok nagy interpretőreit is; míg az érdekesebb Haydn-művek jelentős előadásai többnyire Beethoven felől közelítő nagy karmesterektől származnak, s az ilyen felvételek jellemző grandiózusságukkal érik el az erős hatást. Nincs ebben különösebb hiba, a Teremtés tekintetében nekem is egy ilyen felvétel a legkedvesebb. Valószínű egyébként, hogy a későbbiekben, különösen az elkövetkező német zeneirodalomban, óriási hatást kiváltó Teremtés, grandiózusan vagy nem, a legalkalmasabb első igazi Haydn-élménynek.

Nem drámai oratórium a Teremtés. Egy hatalmas történés állóképi megjelenítése, lényegében nagyszabású képeskönyv: a teremtés majd a még érintetlen Paradicsom idilli megjelenítésével. Így persze az előadása sem feltétlenül igényli a drámai eszközök bevetését. A lírai hangfajú énekesek és a kamaraméretű zenekar pedig végképp eldönti, hogy itt finom hangvételű előadásra kell számítani. Ezt Fischer Ádám atmoszférateremtő karizmával és érezhető rutinnal valósította meg. Erős jelenlétével belső zenei lüktetését, vízióját árasztotta ki; ne kezeljük ezt evidensként, valójában csak a nagyokra jellemző.

Fischer Haydn népszerűsítésére irányuló úttörő munkáját nem afféle olcsó popularizálással végzi, hanem a lényeget megragadni igyekvő feltáró munkával. Ennek egy jellemző momentuma, avagy inkább: monumentuma, hogy saját alapítású együttesével mind a 104 szimfóniát felvette, ahogy meg tudom ítélni: egyenletesen kiváló minőségben. De a koncertlátogató közönség számára sokkal fontosabb a Teremtés gyakori előadásával fölépített hagyomány.

A MüPában miután sorban felvonult a Magyar Rádió Énekkara és a Milanoi Scala Akadémiai Zenekara, majd az énekesek, Regula Mühlemann, Paul Schweinester és (a Thomas E. Bauer helyett beugró, egyébként hasonló karaktert képviselő) Sebestyén Miklós, végül főszereplő direktor: az előadókat rögtön taps fogadta; ehhez az egy dologhoz jól ért a budapesti közönség.

Az erélyes C-unisono után visszamaradó csend pattanásig feszítette bennem a várakozást a Káoszt megidéző instrumentális bevezetőre. Valaki éppen ekkorra időzítette az est első hangosabb köhögését; bosszantó és aggodalmat keltő fordulat: hogyan reagálnak a zenészek? De hamar kellemes megkönnyebbülés jött: Fischer nem esett ki a lendületből, a zenekar hangzása nagyszerű és plasztikus. Máris világos, hogy itt komoly mögöttes energiák nyilvánulnak meg, ez az előadás nem fog elvérezni holmi körülményeken. Ugyan a lassabb tempót preferálom, amit hallok: mégis kedvemre való; egyszerűen tudomásul veszem, hogy Fischer nem az a belassulós fajta.

Elégedettséget és megkönnyebbülést éreztem a bevezető végére. A köhögés nem szűnt meg persze, és a következő várva várt fordulat, az énekhang első megszólalása előtti röpke csöndbe is belopódzott.

A basszbariton Sebestyén Miklósról eddig valójában nem sokat tudtam. Itt már az elején rögtön olyan finom, kupolás pianóval lépett be, hogy az első néhány ütem után megnyugodva konfirmálhassuk: Polgár László keze alól került ki. Raphael basszusát (Isten cameójával) és Ádám későbbi baritonszólamát egyaránt jól énekelte. A basszus-szólam legmélyebb hangjai ugyan érezhető kockázattal szólaltak meg, ezt viszont az egyébként magabiztos, erőteljes és árnyalatgazdag jelenlét teljesen ellensúlyozta.

A kórussal kapcsolatban nehéz bármit is mondani, hiszen kifogástalanul szerepeltek, az elején a nagy pillanat: "és lőn világosság" is elérte, óriás C-dúr villanásával, a katartikus hatást. Talán némi tompaságot éreztem a tetején (ezt hajlamos lennék a nagy távolságnak tulajdonítani, de mintha a darab végére megszűnt volna).

Az osztrák tenor, vélhetően a karmesteri elképzelésből fakadóan, nem tolta előre mindenáron spintós tónusait, hanem következetesen a melegebb, puhább árnyalatokkal gazdálkodott. Már csak hangi adottságainál fogva sem tudott emlékezetessé válni ebben a szerepben, de tény, hogy teljesen stabilan és alázatosan vitte végig a szólamát

A svájci lírai koloratúr szoprán nagy energiabefektetéssel, sok arcizommunkával és némi sötétítéssel igyekezett a ki-kibukkanó gyermeket megregulázni és az egyenletes nőies hangszínt biztosítani. Ezzel együtt Gabriel és Éva szerepét egységesen, tiszta koloratúrával énekelte.

Konkrét problémát alig-alig lehet az első rész végeztével megnevezni; a zenekarban feltűnt néhány kisebb rontás, főként a rezes szekcióban, egy pillanatra ingatva csak meg az összhatást. Fischer végig maximálisan odafigyelt az énekesekre, akik látszólag ugyan megkapták a szokásos nagy szabadságot, mégis erős karmesteri koncepció sejthető, a kialakult összhatásból ítélve, a teljesítményük mögött. Sebestyén nyilvánvalóan birtokolta a darabot: Fischer kifejezetten kísérőként vitte utána a zenekart. A két fiatalabb énekesre jutott az explicit figyelem nagy része, őket közvetlenül vezényelte, két hangszeren játszva egyszerre: az énekeseken és a orchesztrán.

A színvonal a második és harmadik részben is kitartott. A közönségből érkező ingereket nem számítva egyetlen negatívumként említhető, hogy a középső rész vége felé becsúszott egy feltűnőbb rontás a második hegedűszólamban.

A legvégére azért jutott még egy meglepetés. A darab záróakkordja a kotta szerint egy erélyesen odadobott staccato. A különféle előadások is variálják valamelyest ennek kivitelét; Fischer, a finom hangvétel megkoronázásaként, váratlan megoldást alkalmazott: az utolsó hangra hirtelen visszavette a hangerőt, és a záróhangot hosszabban kitartotta. Jelképe talán ez a Kezdetnek is: az újévi műsor ne egy lezárás hangulatát hagyja maga után, hanem az ígéret utóízét. Én ezek után mindenképpen várom az idény Fischer-koncertjeit.


(Haydn: A teremtés - 2018. január 1.)

24 szavazat

Mi a különbség a vers és a dalszöveg között? – tette fel a kérdést a 30y énekese, Beck Zoltán az egyik előadásában. Válaszában Keresztesi Józsefre hivatkozott, akinek gondolatával a dalszöveg esztétikájáról azonosult: „A versszöveg rossz, ha egyetlen sora is rossz, a dalszöveg jó, ha van benne legalább egy jó sor.” Szabó Balázs Bandájának Csöndkabátba bújtatott koncertje hasonló gondolatívre kapcsolódik: neves költők felejthetetlen verssoraival és ízléses zenei háttérrel csak egy csodálatos dolgot lehet létrehozni. 

Szabó Balázs 2009-ben alapította bandáját a Suhancosból való távozása után. A multiinstrumentalista zenész olyan művészeket gyűjtött maga mellé, akikkel létre tudta hozni saját zenei hangzásvilágát, amelyet a népzenei hangszerek ősi lüktetésével és a könnyűzene modern motívumaival teremtett meg. E két különböző világ fúziójából jött létre az az izgalmas zenemontázs, amely Szabó Balázs Bandáját kiséri közös utazásukon. Ebbe a közös utazásba engedtek bepillantást december 29-én Csöndkabát című koncertjükkel a MÜPA falai között. 
 
A koncert előtti várakozásban - az esemény címéből adódóan - egy csöndes, visszafogott zenei repertoárra számítottam. A koncert első dallamai ilyennek is bizonyultak, ám később hihetetlen energiával rántott magával a már-már rockosnak mondható Szabó Balázs Bandájára jellemző hangzásvilág, az Accord Quartettel kiegészülve. A vonós hangszerek és a zenekar találkozása egy nagyon változatos zenei egyveleget hozott létre. A koncert folyamán sok zenei stílust érintettek, közülük az alternatív, és a népzene dominált a leginkább, de sokszor a jazzes elemek is felismerhetőek voltak. Bár Szabó Balázs magát a sorrend szót túl kopogós megfogalmazásnak érezte megzenésített versek egymásutánjára, de mégis tapasztalható volt a tudatos építkezés, a csúcspontok és az intimebb, halkabb részek figyelmes elhelyezése, valamint az a fajta keretes szerkezet, amely a koncert nyitó és záródallamait kisérte. A zenében történő éles váltások, dinamikai különbségek, eltérő ritmusok, lüktetések keverése nagyon izgalmas alapul szolgált a költeményekhez. 

Az igényes zene mellett a már fentebb említett mélyreható verssorok tették még erősebbé az estét. Radnóti Miklós, Pilinszky János, Szemlér Ferenc, Grecsó Krisztián. Ezen neves költők kaptak helyet Szabó Balázs saját dalai mellett. „Különleges ajándék elbolyongani ezekben a sorokban, Radnóti tájain szerelmet keresve, Pilinszky világszemléletével ücsörögni egy üres szobában, vagy meglepni Szemlért egy kávézó teraszán. A versek észrevétlenül visznek minket szerte a világba, mintha csak álmodnánk, és ebben az utazásban együtt lenni: leírhatatlan kaland” (Szabó Balázs) 

A koncert során Szabó Balázs egy másik gondolata is mélyen megragadott, amelynél szebben nem hiszem, hogy le lehetne írni az aznap esti élményt: „A hétköznapi gondolataink, történeteink kicsit úgy fonódnak össze, olyan kezek, gondolatok és lelkek által, hogy az ember olvassa és bár érti de ő maga nem tudná így megfogalmazni.” 

Bár a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem híres akusztikai tervezéséről, a hangzással és a hangosítással mégsem voltam megelégedve, mivel sokszor nem éreztem azt az intim hangzásvilágot, amit elvárna az ember egy vonósokkal kiegészített zenekar ülős koncertjén. Itt nem a nagy hangerőre gondolok - mivel egy élőzenei koncerten kifejezetten jó érzés, ha nem csak a fülünkkel hallhatjuk a zenét, hanem a testünkkel is érezzük a basszus hangok lüktetését - hanem arra, hogy sokszor éreztem aránytalannak a hangszerek hangereje közti különbséget, sőt sokszor a szövegre is túlzottan kellett figyelnem, hogy értsem mit énekelnek a művészek. 

Ezzel szemben a fénytechnika precíz finomsága nagyon illett a koncert hangulatához. Nem túlgondolt fénykavalkád fárasztotta az ember szemét, hanem egy lágy színeket használó kellemes látványvilág tárulkozott a hallgatóság elé. A színpadon elhelyezett lámpakörtékkel megteremtették a koncert egyedi világát.  

Az este összességében csodálatos volt. Egy kidolgozott könnyűzenei alappal irodalmi magaslatokat járhattunk be, messze elbarangolhattunk Radnóti Változó táj című versével, elérzékenyülhettünk a sokak által úgy szeretett Bájolón, elraktározhattunk szívünkbe számtalan elgondolkodtató verssort Pilinszkytől. Meghallhattuk Grecsó Krisztián Dézsma c. versének gondolatait, amelynek bár minden szava egymás után érthető, de mégsem tudnánk így megfogalmazni. Átélhettük azt az élményt, ahogy észrevétlenül cseppenünk bele Radnóti Előhang egy melodrámához c. verséből a Banda egykori rádióslágerének, a Zajnak fülbemászó dallamaiba. Hallhattunk régi és új dalokat (vagy inkább nevezném verseknek) és a koncertet követően számos „hangos gondolattal”, egy meleg csöndkabátba burkolódzva ballaghattunk haza a hideg decemberi estén. 


(Szabó Balázs Bandája: Csöndkabát - 2017. december 29.)

55 szavazat

A szóló „én”- és a trio „mi” -tudata között van egy állapot, amit nyugodt szívvel nevezhetnénk klasszikus zenei fekete lyuknak. Két nagyágyú együttműködése hajlamos ugyanis az „én úgyis nagyobb sztár vagyok” típusú iszapbirkózás jelenségébe fulladni. A 2018. április 27-i Müpa nagykoncert azonban meglepő módon az ellenkező – előzékenységi – végletet érte el és zuhant is le a széléről.

Kobajasi Kenicsiró és Várdai István Dvořákban szerveztek randevút, csinosan megterítve a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarával. Kobajasi – akinek vérbeli Don Juanként minden fontosabb magyar zenekar „megvolt” már – ezúttal a lassan stabil világhírnévre szert tevő Várdainak volt rendkívül hálás. A koncertet – vélhetően, mert Várdai a két elhangzó mű közül csupán az elsőben, Dvořák h-moll gordonkaversenyében szerepelt – Kobajasi Kenicsiró és a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának estjeként hirdették meg. A csellistát azonban nem kellett félteni, így is rendkívül sikeresen épített ki „Várdai-függést” a közönségben. Dvořák Amerikában megélt és a darabot is átjáró híres honvágya Várdai játékában forró őrületté fajult, hogy hallgatóit kába, zenei füsttől elnehezedett szívvel a székükhöz szögezze. A Müpa teljes közönsége hálás lehetett neki, a gordonkaművész ugyanis a romantikától kissé idegen módon a vibrátóba való belefulladás helyett egy pontos, tisztán zengő, feszes és néhol csípős játékstílust választott. Utóbbi, szikár hangzásával Dvořákhoz hűen nem egy szofisztikált zeneideállal, hanem egy karakteres és néhol népies önazonossággal bírt. 

Mindeközben a zenekar és az előzékenységben verhetetlen Kobajasi halk kíséretükkel azon voltak, hogy kárpótolják Várdait a koncert címéből való kimaradásáért. A csellista válaszul úgy alakította át „mintha itt sem lennénk” életérzésüket kollektív bújócskává, hogy egyszerre vált a zenekar szerves részévé, és interpretálta a művet elsősorban szerelemből, önmaga számára, elméjében mélyen elbújva a közönség kíváncsi szemei elől. Az első tétel utáni átmeneti csöndben az elvonási tünetek miatt tapssal renitenskedő Várdai-függőket is csak pár arisztokratikus intéssel fojtotta el, hogy aztán a közönséget pásztázva akadályozza meg a hasonló fellángolásokat. Valljuk be, örültünk ennek a figyelemnek, ahogy azt sem bántuk volna, ha mi kerülünk a sűrűn ölelgetett Stradivari-cselló helyébe. Várdai ugyanis igen imponáló jelenség, a megtestesült „je ne sais quoi”, aki igazán a színpadon válik irgalmatlanul vonzóvá. 

A szünetet követően a gordonkaművész olyan látványosan nyerte meg az előzékenységi versenyt, hogy többet vissza sem tért a színpadra. Minthogy az előzékenység nem vész el, csak átalakul, a japán karmester ezúttal Dvořákot célba véve kezdett bele az est második darabjába, a VIII. szimfóniába. Kobajasi már rögtön az első pár hang során lekapta a fedőt az addig katonás rendben és nagy nyomás alatt fortyogó zenészekről. A hangok felcsaptak, a zene kifutott. A hallgatóság bizonyára akkor járt volna a legjobban, ha esernyőt is hoz magával, a színpad irányából ugyanis jelentős tempó esések, rézfúvós keresztszél és tomboló hangulati viharok érkeztek. 

A japán mester több évtizednyi Dvořák rutinja nem feltétlenül tett jót a darab interpretációjának, úgy tűnt ugyanis, mintha csak előkapta volna a közönségsiker jól begyakorolt receptjét. Miközben az első három tétel kicsattanóan szaladgált a hallgatóság körül, beleülve olykor valaki ölébe, a zenekar könnyed, izomláz mentes, kromatikus lépcsőzésekben mutatta meg, hogy Kobajasi valamivel hang előtt érkező ütései sem billenthetik ki. A három kezdő tétel kissé öncélúan kizárólag a negyedik tétel felvezetését szolgálta, érezhetően ez utóbbi volt ugyanis monumentalitásából fakadóan a karmester hazai pályája. Ő – vélhetően az uralkodó rézfúvósok miatt – láthatóan feljogosítva érezte magát arra, hogy katapultálja a hangzást az űrbe. Valahányszor a Müpa plafonjára mutatott, a hangszeresek előzékenyen mindent meg is tettek az ügy érdekében. Kobajasi Dvořák interpretációja a zeneszerző szofisztikált- és vadromantika között elhelyezkedő világát üressé és mutatóssá tette, minthogy jellemzően a két véglet egyikében tartózkodott.

Mindent összegezve az est tapasztalatai a következőkkel írhatók le: Kobajasi előzékeny volt Várdaival szemben. Várdai előzékeny volt a zenekarral szemben. A zenekar előzékeny volt Kobajasival szemben. Kobajasi és Várdai előzékenyek voltak Dvořákkal szemben. A „körbecsukó” versenyt azonban egyértelműen a közönség nyerte, tekintve, hogy ők mindenkivel előzékenyen viselkedtek. 

Akadt egyvalaki azonban, aki kilógott ebből a sorból: Dvořák maga. Ő ugyanis nem költözött Bécsbe, amikor az amúgy jó szándékú Brahms oda szánta, nem adta el kiadójának a műveit áron alul, és nem hagyta, hogy barátja, a csellista Hanuš Wihan átírja a gordonkaverseny végét. Identitásának és zenéjének lényegét pont az adta, hogy a számára fontos kérdésekben egyáltalán nem volt kedves és előzékeny. Helyette nagyon tudatosan, nagyon forrón, nagyon hűségesen és nagyon dacosan cseh volt.

Míg ez Várdainál mély fájdalommá, addig Kobajasinál alaposan megrágott, precízen felépített, kellően monumentális „romantikáskodássá” (de)formálódott. A japán karnagy csupa jószándékkal és túlzó előzékenységgel behelyezte Dvořákot egy csinos babaházba, hogy miközben a kint állók megcsodálják, ő ál-idilli körülmények között cupcake-eket kóstolgasson. És bár akadtak zeneszerzők a történelem folyamán – például Mozart vagy Beethoven –, akik jó eséllyel élvezték volna ezt az életstílust, Dvořák soha nem volt ilyen lelki alkat. Mai kifejezéssel élve: #pleasesavedvorakfromthecupcakelife

A hasonlóan alapos, de lényegükben megtévelyedett interpretációk elkerülése érdekében pedig talán érdemes tisztáznunk: Ha cupcake-hez vásárolunk, soha nem fogunk cseh sört főzni.
Az is finom, csak egy másik recept…..


(Kobajasi Kenicsiró és a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara - 2018. árpilis 27.)

4 szavazat

„Egy este Beethovennel. Kell ennél jobb időtöltés, vonzóbb program?” Micsoda bugyuta szöveg – gondoltam a koncert ajánlóját olvasva, mégis: a felvetés jogos volt. Beethovent hallgatni! Azért arra is kíváncsi lettem, mit hoz ki a figyelmemet mindeddig majdnem teljesen elkerülő Lars Vogt és az általa vezetett Royal Northern Sinfonia a három műsorra tűzött darabból; főként ami a 4. szimfóniát illeti, melyhez kamaszkorban szövődött, erőteljes szálak fűznek.

Már az első mű, a Prométheusz-nyitány végére kialakult bennem a kép a zenekart és a karmesteri munkát illetően, mely aztán a koncert további részében sem változott meg. A zenekar hangzása kiváló, a kis létszám ellenére igazi nagyzenekari hatást tudtak elérni (mintha egy fiúcska nemcsakhogy hangosan, de férfihangon szólalna meg). A zenészek kiválóak, sehol egy kis kilógás az összhangból. A karmesteri előkészítés és a dirigálás maga elsőrangú, illetve majdnem. Persze nehéz ezt a majdnemet megindokolni. Úgy éreztem, hogy egészen kiváló pillanatok váltják egymást számomra már-már unalmasnak ható részekkel (mintha egy rendkívüli elmével beszélgetnék, aki viszont az alvás határán van; egyszer-egyszer valami nagyszerű dolgot mond, és a következő pillanatban már elbóbiskol). A jobb pillanatokban hajlamos voltam azt gondolni, itt most tényleg valami nagy dolog történik: hallható a kiforrott koncepció, és egyértelmű a nagy német karmesterek hatása. De még a kisebb jelenléttel végigvitt ütemek is minden részletükben kidolgozottak voltak.

A 4. (G-dúr) zongoraverseny volt soron. Nem igazán tudtam elképzelni Lars Vogtot, hogy most mindjárt zongorázzon is; vártam, hogy föloldja valamivel a zongora megszólalása előtti feszültséget. Ez meg is történt: az első akkordot (valóban szokatlan gesztusként) egy kényelmes, nyilván elsősorban a zongorával való gyors összehangolódást szolgáló arpeggióval rakta le a klaviatúrára. A zongoraszólóban előénekelt főtéma rögtön nagy lendülettel indult, és a zenekar ugyanilyen lendülettel válaszolt rá. Míg ezen a ponton mindez valóban jól hangzott, én már a későbbi igen-igen szapora triolákra gondoltam: azokat is ezzel a sebességgel akarja bevenni?

Eső utáni bágyadtsággal folytatta a zenekar a felvezető részt, számomra újszerű értelmezés volt ez, ugyanakkor kellemes meglepetés. A témáknak különböző hangszereken való megszólalásakor előtűntek az egyes zenészek kiváló egyéni adottságai is. A visszatérő zongoraszólam tartotta a tempót, sikeresen teljesítve a nehéz triolás részt is, a részletek azonban elmosódtak (különösen olyan nagy távolságból, ahol ültem). Vogt itt és a harmadik tételben is a szokásos beethoveni kádenciákat játszotta. Elnéző mosollyal és kínos hajlongással fogadta, mikor a közönség a tétel után betapsolt.

A második tétel tempóvétele előadásonként igen változó; olykor a zenekar súlyosan mozog, és a zongora szinte megállítja az időt (ahogy például Conrad Hansen játszotta Furtwänglerrel); én alapvetően ezzel a verzióval azonosulok. A másik végletben a nyolcadok sebes pörölysuhintásokként repülnek, és többnyire a zongora sem lassul be igazán. Most az utóbbi változathoz voltunk közel. Akármennyire is próbált Vogt éteri dimenziókba átszállni, a tempót nem tudta (nem merte?) eléggé hozzátágítani. Ez a tétel, ahogy a zenekari végzetcsapásokra a zongora legalább olyan erejű engesztelőimákkal válaszol, míg a kifakadás széléig nem jut, véleményem szerint, a műsorra tűzött zenék közül a legmegrendítőbb (bár ezen a koncerten egyáltalán nem ide irányult a legtöbb figyelem).

Az harmadik tétel attacca indítása még időben megakadályozta a közönséget a tapsolásban. Mégis ez a közönség felőli halovány fenyegetés okozhatta, hogy a tempót talán nem a legjobban találták el, és az egész tétel az eddigiekhez képest történéstelen lett. (Vagy csak én éreztem így?) A részletek, az összhang és a rutin továbbra is megvoltak.

Vogt szólóráadásként Janaček Jó éjszakát! című darabját játszotta; nyilván nem Beethovenre, sokkal inkább a napszakra (és a koncert idejére eső Föld órájára) való reflexióként.

A szünet utáni programban a 4. (B-dúr) szimfónia következett. Ez a darab b-mollban indul, súlyos hangulatban, komor unisono keretben tapogatódzó dallamfoszlányokkal. Ám mindez csak álarc, a háttérben már valami egészen más készül: felhőtlenül vidám zene, mely elűzi és talán ki is neveti a bevezető által megidézett depressziót. A két hangulat közötti átmenet egészen váratlan módon történik, ami engem minden alkalommal szinte átráz. És ezután már a szimfónia egész hátralévő félórája (egy-két epizód kivételével) páratlanul vidám, humoros kedélyjavító; nem mozarti módon, hanem Beethoven drámai stílusában.

Kitűnően interpretálták a művet, egészében és részleteiben is. Túlzott elvárásaimnak tudom be, hogy (néhány tényleg rendkívüli pillanatot leszámítva) kevéssé érintett meg ez az előadás. No meg a közönség továbbra is folyton a tételközökbe tapsolt.

A jól megtervezett és erőteljesen kivitelezett hatások eddig is meghatározó elemei voltak a koncertnek, de a szimfónia zárótételében jött el a legnagyobb katarzist okozó pillanat. Technikailag mindössze abban állt, hogy a két staccato hangról a tonikára való nagy ráugrás (20-21. ütem) elé az ismétlésben bekerült egy aprócska szünettoldalék, és az így megkésleltetett fortissimo B-dúr akkord katartikus robbanássá nőtt. (Az akkord lényege tulajdonképpen egy unisono kitartott B hang, mely így a mű elejére utal vissza, tehát szerkezetileg is indokolt a kiemelés.)

A zenekari ráadás (Elgar: Chanson de matin) zenei orientációjában rímelt a szünet előtti grátiszpárjára, apropóját viszont nem értem („Reggeli dal”).

A koncert alapján úgy vélem, Lars Vogt ugyan zongoristaként is rendkívül színvonalas, de karmesteri képességei ezt még messze meghaladják. Érződött Beethoven iránti rajongása, és helyenként teljesen magával tudott ragadni. Azt sem zárom ki, hogy Vogt valamikor még a legnagyobb Beethoven-konduktorok elitjébe kerüljön.


(Lars Vogt és a Royal Northern Sinfonia - 2018. március 24.)

26 szavazat

A fejfámra meg csak annyit: önvédelemből történt minden” – indul utolsó útjára a Bohóc a Recirquel Újcirkusz Társulat előadásában, A Meztelen Bohócban. A hagyományos színházi elemeket és a cirkuszi látványvilágot ötvöző darab egy különleges, valóságtól elrugaszkodott világba kalauzol, ahol a csillogás mögött felszínre törnek a lélek mélyén megbúvó félelmek, bizonytalanságok, remények.

Dráma és erős kezdés a sötétségből előtűnő magányos bohócgallér, ami bilincsként zárul a Bohóc (Egyed Brigitta) nyaka köré. Olyan béklyó ez, amitől nem tud, pontosabban nem akar szabadulni. A bohócjelmez menedék, az élni akarás tárgyi megnyilvánulása lesz, a végső kapaszkodó, ami elrejt az igazi élet elől. A Másvilág valamiféle megváltásként jelentkezik, egy olyan ismeretlen, megfoghatatlan közegként, ami csodálatos változásokat vetít előre.

Ezért már az előadás elején kétségessé válik, hogy a Bohóc miért nem akar ebbe az idilli másik létbe átlépni, vajon saját bohócsága akadályozza-e meg ebben, vagy a saját maga előtt elrejtett hazug gondolatok. Az út, amit végigjár, a megtisztulás kálváriája. Végső tragédiájaként azonban csupán a gallér tud ismét lehullni róla, a maszk fent marad, egyszersmind jelezve, hogy a mocskot teljesen lemosni sosem lehet.

De addig még hosszú az út. Klasszikus bohócszámmal készülünk önnön megtisztulásunkra is. A poénok szándékoltan erőltetettek, szinte már kínosan feszeng az ember az erőszakos interaktivitáson. Olyan feszengés ez, ami mindennapjainkból ismerősen köszön vissza, ott is, mint itt, maszkot húzunk és alkalmazkodunk a szabályokhoz. Színészileg is nehéz munka ez, bevonni a nézőt a játékba. Egyed Brigitta a rá háruló feladatot szinte játszi könnyedséggel oldja meg, nevet és nevettet, elejt egy-egy félmondatot, ami bár továbbgondolásra érdemes, még sincs időnk merengeni rajta, mert úgy robogunk át fölötte, ahogy tesszük a hétköznapokban is. Azonban erre csupán a szünetben, vagy az előadás végén döbbenünk rá, utólag, mintha valami visszavonhatatlan, elmúlt pillanathoz próbálnánk visszanyúlni, hiába. 

Vannak azonban momentumok, amikor a játék lehetőséget teremt az összekacsintásra, amikor egy-egy gesztus megmutatja a jelenet színjáték-voltát, és fricskaként csapódik vissza, hogy ezek a hagyományos formák már kiüresedtek, tartalom nélküli, olcsó viccé lényegültek, nem érvényesek a jelenben. A Bohóc a saját Bohóc-voltában kérdőjeleződik meg, ez sodorja őt a végső megsemmisülés felé.

Ő is sejti ezt, és saját magát kínálja a játék tárgyának. Aztán belemerülünk az életbe. A színpadon egyszerre feltűnik a társulat, klasszikus seregszemlén mutatja be mindenki a „mesterségét”. Biztonsági játékot játszanak, egyfajta bemelegítésként szolgál az „előadás az előadásban” nyitánya. A mutatványok szép kivitelezése közben folyamatos a hiányérzet, nincs miért izgulni, lelkesedni, a szabadesés – ami a jelenet legizgalmasabb pontja lenne – elnagyolt gyakorlattá korcsosul, hiszen a rúdtáncos csaknem másfél méterrel az alátolt szivacs előtt fékezi magát. A társulat lelkesen éljenez, a közönség pedig – saját magát becsapva – jól nevelten, szolidan tapsol.

A félelemből táplálkozó élet azonban felenged, és a zsonglőr szám már a bátorság szakaszát vetíti előre. Furcsa kettősség kezd kirajzolódni, a csillogás és a mögötte megbúvó bizonytalanság találkozik egymással, ahogy a labdákat mesterien pörgető férfi (Pintér Áron) – mint a jelenet domináns szereplője – és az őt segítő, a golyón egyensúlyozó törékeny lány (Lakatos Leonetta) egymásra talál. Lakatos Leonetta a kétely megtestesítőjeként végig kontrasztként van jelen, felbukkanása egyfajta ellenpontozása egy-egy merész gyakorlatnak.

Ahogy közeledünk a végkifejlet felé, úgy lesz egyre konkrétabb minden, a bizonytalanul induló, a végére felbátorodó artista mint a belső énünk kivetülése, folyamatos ismétlést mutat, mintha nem lenne hová továbbfejlődni. Nincsenek egymásból építkező jelenetsorok, minden gondolat újrakonstruálódik, csak a perspektíva változik. Ez a leglátványosabban Veress Zsanett feszes drót számánál mutatkozik meg, aki mintha egymaga táncolná el a múltat, és vetítené elő a következő etapot.

Ebben a saját magába visszaforduló, meghatározhatatlan univerzumban azonban mégis van egy pont, ami egyértelműen a darab csúcspontjává válik, mégpedig a gumiasztalosok száma. A mélybe való leugrás önmagában is megkonstruálja a bátorság, az elengedés képét, a vissza-visszaugró artisták pedig a küzdelem asszociációját is behozzák a játékba.

Az érzésre a zene is rájátszik, ami egyszerre ötvözi a régi hangzást és az újat, hidat képezve ezzel az újraalkotott cirkusz-színház-ember képzetek és a régi berögzült sztereotípiák, szokások között. Czigány Judit, akinek az előadásban bántóan kevés szerep jut, remekül érzékelteti az érzelmek széles skáláját, amit az alkotók a rövid etapokban láttatni akartak.

Bár a zárókép, a Bohóc halála, a látvány miatt rendkívül hatásvadász, mégsem válik szirupossá, elnagyolttá. A Minden csak komédia előadásba emelése a Bohóc végső himnusza, ami után már mint Ember lép elénk, aki nem fél megválni a gallértól. Levedli a régi életét, és mint mindennel számot vetett ember, belép a fénybe. Arctalanból arctalan lesz, de nem az álarca miatt – amit soha nem fog tudni levedleni, hiszen a lényéhez tartozik –, hanem tisztasága okán.


(Recirquel Újcirkusz Társulat: A Meztelen Bohóc - 2018. április 27.)

50 szavazat

Jazz és elektronikus zene, vers és kép, valóság és mese, mélység és magasság fúziója, és egy varázslónő, aki végigkalauzol minket álomvilágán. Ez volt Pátkai Rozina estje a Müpában január 17-én.

Mintha egy mediterrán kávézó teraszán egy pohár vörösbort kortyolgatnék a nyári alkonyatban. Ezt a hangulatot idézte fel a Pátkai Rozina Trió a koncert első részében. Az énekesnő Ávéd Jánossal (szaxofon) és ifj. Tóth Istvánnal (gitár) derűs hangulatú bossa nova dalokat és saját szerzeményeket játszott. Az ének és az azzal egyenrangú szaxofon remekül kiegészítette egymást, hol egymásnak felelgető szólistaként, hol duettbe összefonódva. Pátkai Rozina hangja meglepően homogén egységet alkotott a hangszerrel. A kedves, bársonyos énekhangon nem érződött semmiféle erőlködés, nem sejlett át rajta csinált énektechnika. Természetes és szabad maradt; ettől lett szívhez szóló. A dalok közben vetített videóinstallációkat ugyancsak Pátkai Rozina készítette, akinek érdeklődési körébe beletartozik a film és a képzőművészet világa is. A látványvilágba még a fényeket is belekomponálták, szerves része volt a dalnak, együtt lélegzett vele. Szürreális, sőt sokszor nonfiguratív, a szövegre és a zenére asszociatív módon reagáló képsorok jelentek meg a vásznon élő díszlet gyanánt; a kép és a hang együtt olyan atmoszférát teremtett, amit önmagában egyik sem tudott volna létrehozni. 

Rohmann Ditta csellón, Dés András ütőhangszereken kapcsolódott be a varázslatba. Mert dalról dalra jobban elmerültünk egy varázslatos világban. Mintha a fiktív mediterrán jazzkávézóban fogyasztott ital kezdett volna hatni; átvette az uralmat a titokzatos éjszaka, az álmok birodalma. A látványvilágot illetően is egyre inkább a szürrealitás vizeire eveztünk – szó szerint, hiszen az irodalmi alkotásokhoz kapcsolódó dalok közül szinte az első a Sea Song volt, Jane Tyson Clement költőnő szövegére. A tenger morajlása megjelent a hangszereken, de nem a fövenyre kicsapó hullámokat idézve, inkább tompán és sejtelmesen, mintha a mélyben búvárkodva hallgatnánk a víz zajait. A koncentrációt és a művészek közti összhangot tükrözte a magas zenei minőség és az összevillanó értő tekintetek. Az előadásnak időnként improvizatív jelleget kölcsönzött a folyamatosan változó zenei anyag és a zenészek élénk kommunikációja – noha a dallamok és ritmusok bonyolult színeinek kikeverése egészen biztosan nem kevés előzetes munkát igényelt.

Pátkai Rozina viszonylag szűk dinamikai spektrumon belül használta a hangját, ritkán énekelt mezzopianónál hangosabban. De a koncert második, Minka névre keresztelt egységében a hang új mélységei nyíltak meg. Az elfeledett magyar költőnő, Czóbel Minka nevét viselő produkció elektronikus versfeldolgozásokat takar. Ezeket a dalokat az énekesnő szinte kivétel nélkül egyedül adta elő. Az éneket (vagy beszédet) kísérő elektronikus zene inkább volt hanghatásokból összeálló soundscape, mint dallamok egymásutánja. Az este során végig fontos szerepet játszó ritmus itt még nagyobb hangsúlyt kapott, kontrasztot alkotva a szelíd emberi hanggal. Az érzések valódi ereje nem a szavakban, hanem a zenében mutatkozott meg igazán. A dalok között nem volt holt idő, sem konferálás; az álom-érzés folytonosságát olyan hatások biztosították, mint a sötét nézőtéren felhangzó többszólamú suttogás, ami fokozatosan vált érthetővé, így bomlott ki belőle egy újabb produkció. Volt köztük Ady-vers, kortárs, sőt saját szöveg is. Bármelyikre íródott is az adott dal, szívszorítóan közel hozta a befogadóhoz a szöveg tartalmát. Jóval közelebb, mint egy szavalat meghallgatása vagy a vers elolvasása tette volna, mert a színpadon megszülető összművészeti produkció nemcsak szavakkal, de az érzésekre indirekt módon hatva is kommunikált. Extrém fények és képek, a tér kreatív kihasználása, egy habos-fehér, de egyszerű ruha, és intenzív jelenlét – ebből állt össze a Minka színpadképe.

Az énekesnő nemcsak énekhangját használta sokoldalúan, de gyakran nyúlt a melodráma eszközéhez is: beszédét kísérte elektronikus zenével, vagy zongorán, álmodozó akkordokkal. Sőt, amikor az ének és a beszéd közti vékony drótkötélen táncolt, Schönbergre, a Sprächgesang-technikára és a Holdbéli Pierrot-ra  asszociálhatott a közönség. Annál is inkább, mivel vissza-visszatérő érzésem volt, hogy egy - Pierrot-hoz hasonlóan - másik világba tartozó, mesebeli lényt látok, aki onnan hoz reményteljes üzenetet. (Az áthallás már szinte direktnek tűnt a Kocsi-út az éjszakában hatalmas felkelő Hold-hátterét nézve.) A mélyen emberi érzelmekre rezonáló varázslat közepette emberiek voltak a humor elejtett morzsái is. A Minka-produkciót mélyből fakadó fohász szavai zárták:

„Hát így. Hát most. Hát Istenem,
A viharban te vagy velem,
Mert a vihar is kegyelem...”

A pozitív üzenet konkrétabbá vált, amikor az estének keretet adó bossa nova dalokkal végül visszatértünk a földre. A ráadásként eljátszott dal, a Dia ó Dia a mindennapokban fellelhető apró örömökről szól. Mint megtudtuk, ez Pátkai Rozina egyik kedvence – és a koncert tanúsága szerint ars poeticája is. Szuvenír gyanánt katarzist vittem haza az álomvilágból.


(Pátkai Rozina és Minka - 2018. január 17.)

27 szavazat

A Jézus szenvedéstörténetét bemutató és értelmező irodalmi mű, a Brockes-passió számos barokk zeneszerzőt megihletett. Köztük Telemannt is; passiója Vashegyi György vezényletével hangzott el a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben.

Baráth Emőkének határozottan jól állt a düh. Valahányszor medvemancsok, oroszlánkörmök, villámok és poklok kerültek szóba, egész lényéből sütött a feszültség, szinte izzott a levegő. Sion leánya szerepében az erős érzéseket nemcsak hangjával, de mimikájával és mozgásával is kifejezte. Az érzelmek átadása egy oratorikus műben is nélkülözhetetlen, azonban a sok mozgás veszélyes mutatvány lehet egy énekes számára. A hatásos gesztusok közepette ugyanis külön odafigyelést igényel a rekeszizom megfelelő használata, és egy-egy pillanatra úgy tűnt, hogy ez a támasz veszélybe kerül. De a mesterien pozícionált énekhang és a muzikális frazeálás nem hagyott kétséget afelől, hogy az énekesnő tökéletesen uralja hangszerét. Az este második felében a zenei anyag rendkívüli nehézsége ellenére nemhogy nem fáradt, hanem egyre inkább felszabadult a hangja. Óvatoskodás nélkül futott neki a legmagasabb akadályoknak, fölényesen teljesítve feladatát.

Hogyan kerül Sion leánya a passió szereplői közé? Barthold Heinrich Brockes, a mű szövegének írója a négy evangélium passióit összegyúrva és saját verseivel kiegészítve alkotta meg passióját, amelyben szerepel Sion leányának allegorikus alakja, megszólalnak a hívő lelkek, de a szerző megfogalmazza Péter gondolatait is, illetve Júdás ráébredését árulásának borzalmára. A művet – a barokk esztétikájának megfelelően - szélsőséges képek és felfokozott érzelmek jellemzik. Rendkívül népszerű volt a saját korában, ezt mutatja az is, hogy több zeneszerző is megzenésítette. Telemann mellett többek között Händel és Stölzel írt zenét a szövegre, de egyes részei megjelennek Bach János-passiójában is. Brockes szövegét Tandori Dezső fordította magyarra (a fordítás kiemeli a szöveg túlzó kifejezéseit), de Telemann műve ezúttal az eredeti, német nyelven hangzott el.

Az Evangélista szólamát éneklő Bernhard Berchtold színpadi jelenléte statikusabb volt, mint Baráth Emőkéé. Szinte mozdulatlanul, minimális arcjátékkal, pusztán az intenzív szövegmondás és hangjának kifejező használata révén ért el drámai hatást. Hangszíne minden magasságban kiegyenlített volt, a változatos dinamikai megoldások érzelemmel telítették előadását. A legmagasabb minőséget képviselte az első hangjegytől az utolsóig.

Bár szerepéből fakadóan jóval kevesebbet énekelt, mint az Evangélista, Johannes Weisser produkciója méltóságteljes megjelenítése volt a szenvedő Jézusnak. Szép színű hangja a rövid megszólalások alatt is betöltötte a nagy teret. A koncert első felében némileg zárt pozíciója a második részben nyitottabbá, visszafogott éneklése zengőbbé vált, mintegy crescendálva a súlyos szóra: bevégeztetett.

A számos szólistát felvonultató műben kiemelkedett az este egyik meglepetése, Chantal Santon-Jeffery, aki egy betegség miatt ugrott be Mária szerepébe, és ragyogó produkciót nyújtott. Baráth hangjának finom csipkéje mellett a francia szoprán telt, felhangdús hangszíne a bársonyra hasonlított. A változatos textúrák gazdagabbá tették az összhatást. Dicséretet érdemel még Bárány Péter, aki az egyetlen kontratenor-áriában megrázóan érzékeltette Júdás bűntudatát, és virtuóz technikával oldotta meg a nagy hangközugrásokat.

A Vashegyi György vezette zenei együttesek a tőlük megszokott hagyománytisztelő megközelítéssel és magas minőséggel örvendeztették meg a hallgatóságot. A Purcell Kórus ízlésesen, változatosan szólaltatta meg a turbákat. Az Orfeo Zenekart kiegyenlített hangzás jellemezte. A historikus hangszerek bájának része, hogy időnként hangolásra szorulnak, és egy ilyen nagy lélegzetű mű embert és hangszert egyaránt próbára tesz; talán ez hallatszott meg az este vége felé a vonóshangszerek intonációján. A fúvós szólisták viszont csodálatosan játszottak. A Sinfoniában a klarinét, a második részben a harántfuvola játéka varázsolt el. 

Bár az Úr a sírban pihen, van mire várni – hirdeti diadalmasan a zárókorál előtti utolsó ária. Ezzel a gondolattal a hangverseny szerves részévé válhatott a húsvéti készületnek: feltámadásra hangolta az arra nyitott szíveket.


(Telemann: Brockes-passió - 2018. március 22.)