Az 1975-ben született Gyenyisz Macujev maga a diadalmas erő és zabolátlanság. Testalkata is robusztus; mint hírlik, lelkesen sportol, s az általa olyannyira kedvelt labdarúgás és jégkorongozás közben testi épségét sem kíméli: kétszer is eltörte már a kezét. Játéka monumentális és végletes: zenei gesztusaiba hatalmas indulatokat sűrít, ugyanakkor azonban arra is képes, hogy különleges lágysággal szólaltassa meg a zongorát. Legsajátabb területe az orosz repertoár: autentikus előadója Csajkov...szkij, Muszorgszkij, Rachmaninov műveinek.
Ezúttal Prokofjevet hallhatunk tőle: az 1913-ban befejezett II. zongoraverseny olyan különleges kompozíció, amelyről elmondhatjuk, hogy megszületett, meghalt, majd főnixmadárként feltámadt. A darab szerzői kézirata ugyanis a forradalom alatt megsemmisült, Prokofjev pedig 1923-ban emlékezetből újraírta a művet. A kompozíció technikai követelményei sem hétköznapiak: még a legünnepeltebb virtuózok között is akadnak, akik nem merik műsorra tűzni, magánszólama olyan gyilkosan nehéz.
A koncert két zenekari száma, Prokofjev héber témákra írt nyitánya és Sosztakovics VI. szimfóniája két olyan kincs, amellyel ritkábban találkozhatunk. A Nemzeti Filharmonikus Zenekart ezen az estén vezénylő Alekszandr Szladkovszkij Macujevhez hasonlóan távoli vidék üzenetét hozza: a Szentpétervári Konzervatórium egykori neveltje a Tatár Nemzeti Szimfonikusok élén áll.